Magyarországon az elmúlt húsz évben a társadalmi-gazdasági változások hatására az önkéntesség jelentése is átértékelődött. A kommunista szombatokban testet öltött „közérdekű kötelezettségvállalás” helyett elnyerte igazi tartalmát: önként, szabad akaratból végzett tevékenységgé vált. Miért lesz valaki önkéntes? Mi motiválja arra, hogy szabadidejéből a köz javára vagy mások segítésére időt áldozzon?
Három alapvető sajátosságot illetően mind a nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU), mind a szakmai, tudományos definíciós törekvések megegyeznek, miszerint az önkéntesség:
- nem fizetett, tehát nem ellenszolgáltatásért végzett tevékenység, noha a kiadások megtérítése vagy jelképes fizetség megengedhető;
- önkéntes, azaz a személy belső indíttatásból, szabad akaratából végzi;
- más hasznára, vagy a közjó előállítására irányuló tevékenység (bár köztudott, hogy „haszonnal” jár az önkéntes személyére nézve is).
A szakmai, tudományos definíció ezt a tágabb értelmezést tovább szűkíti, mivel két feltételt fogalmaz meg az önkéntesség meghatározásakor:
- az önkéntességet tervezett segítésnek (planned helping) értelmezi ugyanis: az önkéntesek kinyilvánítják akaratukat és elkötelezettségüket, hogy másokon segítenek, amire a szabadidejükből áldoznak időt;
- és szervezett keretek között kell folynia, tehát más, mint a kölcsönös – és az informális keretek között nyújtott – segítségnyújtás.
Az önkéntesek motivációi
Az önkéntesek számára a társadalmi, szociális értékeket kifejező motivációk a legfontosabbak. Az érték motivációs faktort a főbb motivációk sorrendjében az elismertség és a szociális interakció faktorok követték. A hazai önkéntesség fejlesztése szempontjából rendkívül fontos, hogy a szervezetek világos értékrendet és célokat közvetítsenek. Ugyanis minél több ember számára hitelesek és hihetők egy szervezet céljai, annál több ember köteleződik el, és minden bizonnyal annál több önkéntes is lesz.
Az elismertségi faktor viszonylag magas átlagértéke arról tanúskodik, hogy az önkéntesek számára fontos, hogy – különösen a szervezet, ahol tevékenykednek, és annak munkatársai is – elismerjék munkájukat (kevésbé „tartanak igényt” például a társadalmi elismerésre).
Az önkénteseket foglalkoztató szervezeteknek tehát az önkéntes munka elismerésére jól kidolgozott módszerekkel és technikákkal kell rendelkezniük, ha meg akarják tartani önkénteseiket. Nem hallgatható el azonban az a kérdés, vajon a mai elismerés-hiányos magyar társadalomban az önkéntes munkát végzők talán éppen ezen, ki nem elégített igényeiknek keresnek teret?
Az önkéntesség közösségi élményeket, kapcsolati lehetőségeket is ad, és ez a másik legfontosabb motiváló erő. Úgy tűnik, a mai kapcsolat-hiányos magyar társadalomban az önkéntesség ez elveszett közösségek megtalálásának egyik terepe.
Az önkéntesek körében az önkéntes motivációk mögöttes folyamatainak dinamikáját alapvetően hét motivációs változó befolyásolja: az önkéntesség öröme, a közösség iránti igény, egy társadalmi ügy és társadalmi csoport melletti elköteleződés, a szervezeten belüli egalitás, a szervezet munkatársainak elismerése, valamint az önzetlen segítés motívumai.
Az önkéntesség elsősorban – és nem meglepő módon – örömforrás. Nehéz is elképzelni, hogy bárki úgy áldozna a szabadidejéből valamire, hogy abban ne lelné örömét. Ahhoz tehát, hogy a szervezetek az önkénteseket tartósan meg tudják tartani, az önkéntesség öröm jellegét fenn kell tartani. Az önkéntesség mögöttes dinamikáját befolyásolja a közösség iránti igény is. Nem csak a szűkebb-tágabb értelemben vett szakmai munkára kell figyelni a szervezetekben, hanem a közösségfejlesztésre, a közösségi együvé tartozás ápolására is.
A magyar önkéntesek értékvezérelt cselekvését elsősorban egy társadalmi ügy és csoport melletti elköteleződés motiválja, ami kiváltja az önzetlen, emberbaráti magatartást, a segítést.
Kivonat Bartal Anna Mária A SZÍV című folyóiratban megjelent cikkéből.
